A WING CHUN TÖRTÉNETE
“AMIKOR AZ EMBER KIS KORTYOKBAN ISSZA A VIZET, MINDIG A FORRÁSRA KELL GONDOLNIA.”
A Wing Chun – melynek jelentése Gyönyörű Tavasz – egy a XVIII. századból származó dél-kínai harcművészet.
Ugyan egyike a sok száz kung-fu stílusnak, de kialakulása és jellemzői révén mégis egyedülállóan különleges. Ez a különlegesség megjelenik úgy a rendszer filozófiai-elméleti hátterében, mint technikai repertoárjában. Szerencsére az elmúlt generációk mesterei hűek maradtak a gyökerekhez, és csak olyan változtatásokat eszközöltek a rendszerben, mely által az nem veszítette el egyediségét, és nem vált a modern világ – a harcművészeteket versenyző küzdősportokká alakító – törekvéseinek áldozatává sem.
Minek is köszönhető tehát a Wing Chun különlegessége?
Elsősorban az alapító mesterek alapos, szisztematikus munkájának. E munka kiindulópontjaként rendelkezésre állt az akkor már 1500 éve folyamatosan csiszolódó shaolin harci rendszer. Ugyanakkor felismerték, hogy ez rendszer, matuzsálemi korának köszönhetően, túlságosan bonyolult, ami azt eredményezi, hogy valódi harci erényei egyre inkább háttérbe szorultak, és megtanulása is aránytalanul sok időt vesz igénybe. Az akkori Kína viszonyai között ez komoly hátránynak számított, mely a Shaolin kolostort elhagyó mestereket arra késztette, hogy az ősi tudás birtokában, annak felhasználásával megalkossanak valami forradalmian új dolgot.
Így született meg a Wing Chun.
Mitől is különleges a Wing Chun?
Ez előzőekből kitűnik, hogy megalkotását praktikus szempontok vezették.
Alkotói ugyan táplálkoztak a korabeli Kína vallási és filozófia irányzataiból, de nem ragaszkodtak mereven egyetlen elgondoláshoz sem. Az új rendszer fő célja az ellenfél minél gyorsabb legyőzése lett, így kialakításánál a fő szempontot hatékonyság jelentette.
Felismerték, hogy az erősebb ellenféllel szemben csak a gyorsaság és az ügyesség révén van esély, a technikák ennek megfelelően lettek “összeválogatva”. Nagy hangsúlyt helyeztek az erő minél hatékonyabb felhasználására, az ellenfél erejének saját magára történő visszafordítására, figyelembe véve, hogy a testfelépítés az az adottságunk melyet a legkevésbé tudunk befolyásolni.
A rendszer kialakításánál nagy hangsúlyt fektettek a közelharcra, abból a megfontolásból, hogy az erősebb ellenfél kis távolságon kevésbé tudja végtagjait felgyorsítani, és így fizikai erejét érvényesíteni. Ugyanakkor a Wing Chun technikáit úgy dolgozták ki, hogy kis távolságon is nagy gyorsaságot lehessen elérni (lásd Bruce Lee híres 1 inches ütése).
Beépítettek a rendszerbe továbbá egy, a tapintási reflexek tökéletes kifejlesztésére szolgáló gyakorlatsorozatot (chi-sau). Az ennek révén berögzülő készségek előnyt biztosítanak a közelharcban, mivel lehetővé teszik az ellenfél mozdulatainak pontosabb érzékelését, és a reakcióidő lényeges – felére-harmadára történő – lerövidítését.
A fentiekkel összhangban sikeresen alkalmazták azt az elvet, hogy a kevesebb az több, így technikák számát lényegesen lecsökkentették, csak a harcban ténylegesen alkalmazhatóakat vették számításba. Ennek köszönhetően – jól követhető alapelvek mentén – mindösszesen három formagyakorlat került kialakításra, ezek pedig – a harcművészeteknél megszokottakhoz képest – egyszerűbb formában tartalmazzák a mozdulatokat.
Ebből adódóan a rendszer elsajátítása is lényegesen rövidebb időt vesz igénybe, a kevesebb mozdulat használatát könnyebb készségszintre emelni.
